A kétkerekű járművek beilleszkedése a mindennapi közlekedésbe

Cikkünkben a láthatóság, az észlelhetőség és a megfelelő öltözet fontosságával foglalkozunk a nagyteljesítményű motorkerékpárok közúti használata vonatkozásában.

A „látni és látszani” a közlekedés egyik legfontosabb alapelve. Az elsődleges érzékelés a közlekedésben a látás, hiszen a legtöbb információt a szemünkkel gyűjtjük be a környezetünkből. A kétkerekű járművek esetében különösen fontos a jó láthatóság, mert méretüknél fogva sokkal kevésbé észlelhetők, mint négykerekű társaik.

A feltűnő öltözetnek kiemelten fontos szerepe van, akár kerékpározunk, akár motorozunk, hiszen – a jármű kialakításától függően – a közlekedő partnerek először a nyeregben ülő vezetőt, vagy utasát észlelik először, mert maga az ember jobban látszik, mint a jármű. A szürkés árnyalatú, feketébe hajló utcai ruházatban lévő kerékpáros, vagy motoros szinte egybeolvad az útburkolat színével, ami miatt rendkívül nehezen észrevehető. Az ilyen öltözet kimondottan veszélyes közlekedési szempontból, mert aki utcai ruhájában pattan fel járművére és így vesz részt a forgalomban, nem elég figyelemfelkeltő és szinte észrevehetetlen – különösen rossz látási körülmények között. A speciális, kétkerekűekhez tervezett öltözékek többsége rendelkezik fényvisszaverő elemekkel, sőt, a motoros ruházat még térd-, gerinc és könyökvédőkkel, azaz protektorokkal is el van látva. Ezek használata azonban – a szakemberek legnagyobb sajnálatára – nem kötelező, holott balesetvédelmi szempontból jelentőségük megkérdőjelezhetetlen: a speciális ruházat egy balesetnél akár életet is menthet. 

Városi közlekedésben egyre többen ülnek robogóra, a kerékpározás pedig újra fénykorát éli – legyen szó munkába járásról vagy szabadidős tevékenységről. A szakemberek meglátása az, hogy a kismotorokon és a „drótszamarakon” közlekedők többsége meglehetősen laza szabálytisztelettel és 
-ismerettel rendelkezik, ami igencsak megnehezíti a közlekedésbe való zavartalan beilleszkedésüket. Minden autós számára ijesztő az autós előtt váratlanul felbukkanó, és sok esetben szabálytalanul, esetleg kivilágítatlanul közlekedő kétkerekű. Ugyanakkor amint az autós, aki – a közlekedési dugókat elkerülendő – a nyári hónapokban autóját robogóra cseréli, jellemzően egy szempillantás alatt megfeledkezik minderről és félelmet nem ismerő „vad” motorossá változik.

Az autós társadalom nehezen kezeli az amúgy is alig látható, észlelhető motorost, főleg, ha az olyan sebességgel közeledik, ami számára elképzelhetetlen és ijesztő is egyben. A motorkerékpár mindig is gyorsabb, rugalmasabb közlekedési eszköz volt, mint az autó. A motorok többsége teljesítményükből adódóan túl „sok” a közutakra, ezért rendszerint gyorsabbak, mint a forgalom többi résztvevője, méretükből adódóan pedig sokszor „láthatatlanok” és felmérhetetlen tempóban tudnak közeledni.

Sok autós nem fogadja el partnerként a motorosokat, mert fél tőlük, fél a kiszámíthatatlanságuktól. A motorosok pedig sok esetben azért nem szívlelik az autósokat, mert úgy érzik, mintha az életükre törnének. Autósként és motorosként is törekedni kell e szemlélet megváltoztatására.

Autósként figyelni kell a motorosra és el kell fogadni, hogy a szabályok keretein belül is gyorsabb lehet – célszerű tehát őket előre engedni. A gyors és nagy motorok szerelmeseinek pedig meg kell tanulniuk tolerálni a négy keréken közlekedőket, akiknek többsége soha nem ült motoron, így és elképzelése sincs arról, mit jelent két keréken száguldani, miként arról sem, hogy egy apró, véletlen, figyelmetlen mozdulat akár tragédiát is okozhat. 

A világ sok nagyvárosában hemzsegnek a kétkerekűek, a mobilizáció kinőtte az utakat. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a két- és négykerekű társadalom megtanuljon együtt élni a város lüktető  vérkeringését jelentő utakon. Ehhez azonban sokkal nagyobb odafigyelésre, toleranciára van szükség minkét fél részéről. Mindehhez persze az is elengedhetetlen, hogy az autós társadalom a motorosokban, kerékpározókban ne ellenséget lásson, hanem felfedezze bennük a közlekedő társakat, akikre igenis figyelni kell. 

A nagysebességű motorozás fő veszélye az átlagember által pontatlanul felmért tempó és távolság, hiszen a sebességet rendszerint alá, a távolságot pedig fölé becsüljük. Sokszor előfordul, hogy a motoros nem tudja felmérni, hogy az általa választott sebességgel el tud-e fordulni a kanyarban, vagy meg tud-e állni az akadály előtt. Nincs tisztában sem a használatában lévő „fegyver”, sem saját képességének határaival. Szerencsére egyre több technikai tréning és pálya használati lehetőség áll rendelkezésre, ahol ellenőrzött és biztonságos körülmények között kihasználható a teljesítmény. 

A technika rohamos fejlődése egyre erősebb, gyorsabb járműveket teremt számunkra. Az utakon az 1980-as évek jellemzően 40-50 lóerős járműveivel szemben ma az autók többsége legalább 100 lóerővel bír, de nem ritka a több száz lóerős jármű sem. Noha nem erre a célra tervezték, egy 550 lóerős Ford Mustang is alkalmas lehet a heti nagybevásárlásra. A motorkerékpár gyártók elsősorban versenypályára fejlesztik gépeiket, majd ezeket a modelleket igazítják, formálják közúti közlekedésre alkalmas járművekké. Ezekkel a szupersport motorokkal is lehet a szabályok megtartásával közlekedni, de alapvetően nem közúti használatra születtek. 

Mindegy, hogy két vagy négy keréken közlekedünk, mindig szem előtt kell tartani, hogy a közlekedés veszélyes üzem, ahol a száguldás élményénél fontosabb, hogy minden résztvevő ép bőrrel érjen haza!